Mi a különbség a vallásalapítók között?

A nagy világvallások között komoly különbségek feszülnek a tekintetben, hogy mit hirdetnek az istenség természetéről valamint az emberek származásáról és evilági rendeltetéséről. Persze joggal feltételezheted, hogy mindezek a megállapítások csupán a történelem meghatározó gondolkodóinak az “élet nagy kérdései” kapcsán kikristályosodott válaszai, de valójában mindannyian ugyanúgy éltek, ugyanazokkal a problémákkal szembesültek, amikre aztán eltérő vallásfilozófiai megközelítésű válaszokat fogalmaztak meg.

Van-e mégis lényeges különbség a vallásalapítók között? Hogyan viszonyultak az istenséghez? Mennyire hitelesen tükrözte saját életük az általuk hirdetett tanokat? Milyen mértékben tudták megvalósítani küldetésüket és mennyire látták később a követők őket isteninek.

Konfuciusz (Kong Fu-ce) egyáltalán nem akart vallást alapítani. Önmagát csupán erkölcstanítónak tartotta és nem lehet kételyünk afelől, hogy ennek megfelelően erkölcsös életet is élt. Előkelő, de szegény családban született és önerejéből küzdötte fel magát rendőrfőnöki majd kínai igazságügy miniszteri pozícióba. Később tanítványaival bejárta a keletet, de más ország uralkodói már nem akarták jelentős beosztásba helyezni. Tanításai nagy hatással voltak környezetére, ezért sokan már életében “jó embernek” és “isteni bölcsnek” tartották. Végül ötszáz évvel halála után avatták hivatalosan is csalhatatlan istenné a konfucianizmus alapítóját.

Lao-ce, a taoizmus filozófiájának megalkotója, a kínai császári dinasztia könyvtárában dolgozott, ahol a könyveket rendezgette. Eközben sokat olvasott és gondolkodott, majd bölcsességeit egy könyvben foglalta össze. Elfogadta a konfucianizmus erkölcsét, de úgy tartotta, hogy a sok előírás csupán azt jelzi, hogy a valóságos erény elveszett. Hiszen aki erkölcsösen él, annak nincs szüksége szabályokra. Lao-ce szerint a bölcs ember felismeri, de tétlenül szemléli a Tao törvényét. Azzal mutat példát, hogy összhangban él vele. Lao-ce egy elszigetelt, kis faluban szeretett élni, ahol az emberek minden újat elutasítanak és még a szomszéd faluba sem mennek át soha.

Buddha, azaz Gautama Sziddharta herceg, a külvilágtól elzárva üres és könnyelmű életet élt. Huszonkilenc évesen kikocsikázott a pórnép közé ahol rádöbbent az élet hiábavalóságára és arra, hogy a lét puszta szenvedés. Ekkor feleségét és csecsemő fiát elhagyva a szenvedéstől való megszabadulás keresésének szentelte életét. Hat évet töltött el mindenféle spirituális módszer kipróbálásával különféle korabeli mesterek tanítványaként, majd végül egyedül érte el a megvilágosodást. Első tanítványaival buddhista szerzetesi közösséget hozott létre és a négy nemes igazság felismerésével lefektette a buddhizmus alap tanítását. A szenvedéstől való megszabadulás módszerét nyolcrétű nemes ösvényben állapította meg, de esendő emberként ő maga sem mindig felelt meg a tanításának, amiért követői meg is rótták. Halála után több mitikus buddha-alak is megjelent a vallásban, akiket Buddhához hasonlóan istenként tisztelnek.

Ábrahám, a vallásalapító ősatya a politeista Mezopotámiában egy Istent választott magának és Jahve is kiválasztotta őt arra, hogy számtalan utód és népek királyai származzanak tőle. Idős kora ellenére megszületett első fia, a zabigyerek Izmael, akitől tizenkét arab törzs származtatható, majd meddő feleségétől Izsák, aki a zsidó nép őse. Az Istennel kötött szövetsége sok megpróbáltatásnak tette ki Ábrahámot, de ő mindig készen állt ezeket feltétel nélkül teljesíteni. Mózes, Ábrahám kései leszármazottja, abban az időben született, amikor az egyiptomi fáraónak már nem tetszett a megsokasodott zsidó nép, ezért megölette a fiú csecsemőket. Mózes mégis, csodával határos módon, a fáraó lányának védelme alatt nevelkedhetett, majd egy gyilkosság miatt körözött személy lett és elmenekült Egyiptomból. Később Jahve azzal bízta meg Mózest, hogy menjen vissza, hozza ki a zsidó népet Egyiptomból és vezesse el a Kánaánba. Bár kezdetben nem fűlött hozzá a foga, Mózes mégis végbevitte a küldetését, amit Isten sok csodával segített. A pusztai vándorlás során Jahve kinyilatkoztatta a – judaizmus alapjául szolgáló – parancsolatokat, amelyek megpecsételték a szövetségét Mózessel és a kiválasztott néppel. Mózes azonban meghalt, mielőtt az ígéret földjére léphetett volna.

Mohamed, az iszlám vallás megalapítója, Allah utolsó prófétájának tartotta magát. Kellemes modorú, kíméletes és elnéző személyiségként emlékeznek rá, akit csak azzal lehetett kihozni a sodrából, ha valaki megsértette Allah valamely tilalmát. Akkor viszont ő volt a legdühösebb ember. Nem szeretett vitatkozni, sokat beszélni és beleártani magát olyan dolgokba, amikhez nem volt köze. Nem kereste mások hibáit, és tartózkodott attól, hogy másokat megalázzon vagy megsértsen. Viszont igazi háborút vívott a barbárság és a tudatlanság ellen. Ragaszkodott az elveihez és addig harcolt a zsarnokok ellen, amíg győzelmet nem aratott felettük. Egyesítette a törzseket az arab nemzetben és lefektette számukra életük alapelveit. Mohamed azon kevés emberek egyike, akik teljes mértékben sikeresek voltak vallási és világi vezetőként is. Követői természetesen soha sem gondolták őt isteninek, hiszen az iszlámban a legnagyobb bűn Isten mellé társítani bárkit.

Amikor a vallásalapítók életét összevetem, nem rejthetem véka alá azt, hogy Jézus messze a legkülönlegesebb az összes közül. Elsősorban azért, mert – nem csak jó és erkölcsös ember volt, aki bölcsen tanított, hanem – olyan kijelentéseket is tett, amikben önmagát Istennel azonosította. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy Jézus az egyetlen vallásalapító, akinek születését, életének egyes részleteit, halálát (és állítólagos feltámadását) is megjövendölték írásos formában, akkor mindenképpen érdemes Jézus Krisztus személyével kapcsolatban egy kicsit elidőzni.