Tudhatjuk-e előre a jövőt?

Ha egyszer nincsenek véletlenek, hiszen minden esemény bizonyos okoknak az okozata, akkor ez nem azt jelenti, hogy minden - így a jövőnk is - tulajdonképpen előre megmondható? Először Laplace, egy tizennyolcadik századi természettudós, vetette fel, hogy egy mindent tudó, végtelenül okos lény elvileg előre kiszámolhatná és megismerhetné a világ sorsát. Ha ez tényleg így lenne, akkor a világ jövője egyben szükségszerűen rögzített, determinált lenne.

Nos, metafizikai meggyőződésünk, hogy az oksági törvény legfeljebb az élettelen világra igaz, mert mi szabadon dönthetünk bizonyos kérdésekben, amivel változtathatunk egyéni sorsunkon, így végeredményben egy kicsit a világ menetén is. A sok, szabadon meghozott döntés akár erősítheti, vagy kiolthatja egymást, így a lehetséges jövők egy olyan kusza, kibogozhatatlan eseményrendszerré válnak, amit tényleg csak a Mindentudó láthat át, a sarki jósnő semmiképpen.

Persze attól, hogy nem vagyunk „végtelenül okosak”, még próbálkozhatunk a jóslással. Amikor azt mondom: „Kislányom, el fogsz esni a cipőfűződben!” olyan dologra teszek előrejelzést, ami korábbi tapasztalatom alapján nagy valószínűséggel bekövetkezik (lógó cipőfűző esetén). Ha így is történik, akkor jó jósnak bizonyulok, és persze kereshetem is rögtön a sebtapaszt. Valójában nem vagyok látnok, csak ismerem a cipőfűzők és a kislányom természetét, de ezzel is csak az igen közeli jövőt láttam előre. Azt, hogy ezer év múlva miben eshet el egy kisgyerek, azt már csak azért sem jövendölhetem meg, mert elképzelni sem tudom, mit fognak az emberek viselni akkor. (A régi korok profétái, akik mondjuk embereket szállító, gyorsan repülő szerkezeteket láttak elragadtatott állapotukban, tehát nyilvánvalóan nem az én módszeremet alkalmazták.)

Általános iskolás tanítónőm 1944. november 4-én, szombaton déli 12 órakor villamoson utazott a Margit híd felé. Hirtelen rossz előérzet fogta el, ezért gyorsan leszállt a járműről. A villamos már a híd közepe felé tartott, amikor a németek által elhelyezett robbanótöltetek váratlanul felrobbantak és az ívtartót középen kettétörték. Közel száz ember fulladt a Dunába, a villamoson utazók többsége. A tanítónőm nem tudta pontosan mi fog történni, mégis valahogyan érezte a jövőt. Valódi véletlen lett volna? Vagy tudhatjuk valahogyan a jövőt?

Annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy létezik-e valódi véletlen, a tudomány - jobb híján - a kvantummechanikát hívja segítségül. Arra ugyanis, hogy például egy sugárzó atommag pontosan mikor bomlik el, még nem ismerünk természeti törvényeket. Kiszámolhatjuk, hogy mennyi a bomló atommag várható élettartama, de az a pillanat, amikor ez végbemegy látszólag nincs előre rögzítve. A Heisenberg-féle határozatlansági elv alapján kvantummechanikai szintű részecske tulajdonságait amúgy sem lehet egy adott határértéknél pontosabban megmérni, mivel maga a mérés megváltoztatja a részecske állapotát, méghozzá előre ki nem számítható módon. Ha van valahol igazi, hamisítatlan véletlen, akkor azt már csak az elemi részecskék szintjén találhatjuk - gondolnánk. El is indítottak egy világméretű kísérletet, még a 90-es években: kvantummechanikai fehér zajt keltő egységeket helyeztek el a Föld különböző laboratóriumaiban, melyek mindegyike másodpercenként kétszáz véletlen számot (nullát vagy egyest) generál és küld a központba. A beérkező adatok összesítése sokáig szinte tökéletesen egyenletes eloszlást (kb. ugyanannyi egyest, mint nullást) mutatott. Az első meglepetés 1997-ben, Diana hercegnő halálakor következett be. Úgy tűnt, a tragédia nem csak a világot rengette meg, de kvantummechanikát is. Az eloszlásgörbék jelentősen eltolódtak, a véletlenszámok kicsit sem tűntek véletlennek. Miután az eredmény láthatóan a világban élő emberek reakciója, érzelmi állapota szerint változott meg, a kísérletet végzőkben felmerült, hogy a kvantummechanikai véletlen számok valahogy kapcsolódhatnak a sokat emlegetett, de még sohasem bizonyított kollektív tudathoz, ezért a kutatást át is keresztelték Globális Öntudat Projekt-re.

Nemsokára azonban a kísérlet újabb, megdöbbentő fordulatot vett. 2001. szeptember 11-én, a Világkereskedelmi Központ ikertornyai ellen irányuló terrorista-támadást 4 órával, a 2004-es ázsiai cunamit pedig már 24 órával előbb „jelezte” a rendszer. A kicsiny elemi részecskéket figyelő kutatók - a gyerekkori tanítónőmhöz hasonlóan - információt kaptak a közeli jövőről úgy, hogy nem tudták pontosan, mi fog történni, így nem is tehettek semmit a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására. Laplace-t idézve úgy mondhatnám, hogy a világot felépítő legapróbb részecskékben is benne van valami ebből a mindent tudó, okos lényből, aki igenis ismerheti a világ sorsát.