Mi az, hogy „Isten"?

Egy magyar nyelvű szabadgondolkodó (definíciója: „tekintélyt nem tisztelő") honlap nemrégiben 134 pontban kísérelte meg összegyűjteni és rendszerezni az Istenre adott megnevezéseket, hogy egy logikus és tudományos igényű definícióhoz jusson. A végeredmény jól tükrözte azt, hogy minden kísérlet Isten definiálására, fogalmainkba való belekényszerítésére, abszurd eredményhez vezet: sok iróniával és humorral fűszerezett szórakoztató olvasmány készült belőle. A szerző végül megpróbálkozott egy saját definícióval is, mely Freud és Jung pszichológusok „Isten = érzésforma" teóriáira épül. Csakhogy, ha „Isten" csupán egyes emberek és embercsoportok tudatában és tudattalanjában lévő speciális érzésforma, érzelemtípus, amivel a világ és az élet keletkezését, felépítését, működését próbálják meg elképzelten és logikátlanul magyarázni, illetve élethelyzeteikre keresnek megoldást általa, akkor ezen „Isten" létezése ugyanolyan tudományos tény, mint a pszichológiai fóbia, vagy kényszerképzet.

Az igazán fontos kérdés azonban az, hogy létezik-e egy élő Isten személy, aki valóban cselekszik, meg tud nyilatkozni történelmünkben és saját élethelyzeteinkben, ergo a magyarázat, amit a hívő ember ad a vele való történésekre, nem csupán pszichológiai kényszerképzet, hanem megtapasztalt valóság.

Amúgy meggyőződésem, hogy Istent nem lehet definiálni, hiszen mindig végtelenül nagyobb, mint bármilyen róla alkotott fogalmunk. Elképzelhetjük Istent, de úgyis töredékes képet kapunk, korlátos értelmünk és felfogóképességünk miatt. Definíció helyett pedig legfeljebb Istenre utaló szavakat tudunk mondatba fűzni, amely csupán rámutat a tudásunk határán túli Megnevezhetetlenre, de megfogni azt soha sem tudja.

Mielőtt csalódnál bennem, hogy még Istent sem tudom definiálni, miközben azt hirdetem, hogy az élet nagy kérdéseire gyűjtöttem össze válaszokat, hagy említsek meg egy - az „Isten-definíció" horderejénél jóval jelentéktelenebb - témakört, kedvencem, a fizika területéről. Az fénynek egyszerre van részecske- és hullámtermészete. Egyetlen kísérletben mindkettő nem mutatható ki, ezért definíciója sem sűríthető bele egyetlen formulába. Egyik irányból közelítve csak az adott jellegzetessége jelenik meg a fénynek, de úgy, hogy azt nem tudjuk a másikra visszavezetni. A kettőt tehát együttesen kell teljesnek tekintenünk, noha az egységükből előálló egészet nem tudjuk definiálni. Szóval gondolhatod, hogy ami korlátainkból adódóan a fizikai világra is érvényes, az jóval nagyobb mértékben jelentkezik a szellemi világgal és Istennel kapcsolatban. Nincs abban tehát semmi különös, hogy az Isten fogalmát körbejárni igyekvő emberek, több eltérő szempontból, látszólag akár egymásnak ellentmondó felfedezéseket tesznek, miközben az Igazság a maga egészében soha sem válik láthatóvá.

Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott
Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott,
Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt.

Az egyik tapogatja csak robosztus oldalát,
És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát:
„Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!"

Agyart érint a második, simát és hengerest,
és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest.
„Lándzsaszerű az elefánt", állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt,
Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt.
„Értem!", kiáltja fennen ő, „Kígyó az elefánt!"

A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó.
„Csodálatos formája van", lelkendezik, „Hohó!
Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!"

Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő
vakon is jól ért. Válasza az itt következő:
„Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező."

A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott,
Aztán egy csápoló farkat a markába ragadott.
„Kötélforma az elefánt", imígy nyilatkozott.

A hindosztáni, mind a hat, bőszen vitatkozott;
Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott.
S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott.

(Vakok és az elefánt, John G. Saxe verse)