Van-e élet a halál után?
Mivel mindannyian életre vagyunk teremtve és berendezkedve, van valamiféle irtózás bennünk attól, hogy vajon mi vár ránk a halálban.
Szeretném előre leszögezni, hogy biztosan nem tudhatom a választ, hiszen eddigi életem során még egyszer sem haltam meg. Azok a szavahihető emberek pedig, akik időközben elhaláloztak a környezetemben, sohasem mondták el nekem utólag, hogy van-e valami odaát. Kire hagyatkozhatok tehát a kérdés megválaszolása kapcsán? A tudományra? Esetleg olyan emberek beszámolóira, akik „visszajöttek a halálból"? Egyáltalán mit mond a tudomány, mi tekintendő a halál beálltának? Tényleg vissza lehet még azután is jönni? Régen az orvosok csupán a szívdobogás vagy a légzés megszűnésére hagyatkoztak. Aztán furcsán néztek, amikor a delikvens kopogtatott a koporsó belsejéből. Újabban az EEG-vel mért agyi aktivitást vizsgálják. Ha az is abbamarad, akkor tekintik az embert végérvényesen halottnak. Azok az emberek pedig akik halálközeli élményt éltek át - a tudomány mai állása szerint - valójában sohasem léptek át a halál küszöbén. A legtöbb tudós szerint a klinikai halál állapotában átélt élmények teljes egészében magyarázhatóak biológiai folyamatokkal. A félelem, a stressz, az agy oxigénhiányos állapota simán okozhatnak olyan klasszikus élményeket, mint az alagút végén tündöklő meleg „fénylény" érzékelése, vagy amikor pillanatok alatt lepereg az ember élete. Néhány modern pszichiáter elmélete szerint pedig a testen kívüli élmény csupán a halál miatti aggódás elleni védekező mechanizmus. Egyszerűen kényelmesebb magunkat gondolatban külső szemlélőként elképzelni.
A tudomány tehát nem tudhatja a választ a feltett kérdésre, miután módszere alapján csak olyat fogadhat el igaznak, amit be is lehet bizonyítani. Márpedig a halál utáni élet nem ilyen. Ahogyan az élet keletkezése is rejtély, úgy az elmúlása is az marad. Ott, ahol a tudomány véget ér, nem marad más lehetőségünk, mint hagyományainkra és hitünkre hagyatkozni. Minden népnek és kultúrának eleme a halál kultusz és a halál utáni élet. Ez a „tudás" nemzedékről-nemzedékre öröklődik, szinte változatlan formában. A ma élő emberek többsége hisz abban, hogy van valami a halál után.
Vajon miért gondoljuk úgy sokan, hogy az „itt-és-most" nem minden, hanem belőlünk valami tovább él? Lehet, hogy ez nem is egyfajta védekező mechanizmus, hanem (oly sok minden más mellett) ez a hit, mint tudás is belénk van kódolva? Persze ebből a világból kiindulva olyan erről beszélgetni, mint a lenti dialódus lenne:
Egy várandós anya két magzatot hord a méhében. Az egyik azt kérdezi a másiktól:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Hát persze! Szerintem az itteni életünk is arra való, hogy felkészüljünk rá.
- De hát hogyan nézhet ki az az élet?
- Pillanatnyilag még nem tudom, de biztosan sokkal világosabb, mint itt. Az is lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal menni...
- Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne? Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot és ez nem elég hosszú ahhoz, hogy elmászkáljunk. Amúgy, még soha senki nem tért vissza a születés után, úgyhogy szerintem a születéssel vége is az egésznek.
- Szerintem meg nem! Sőt, hiszem, hogy születésünk után találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk.
- Anya? Te hiszel egy anyában? Hol van?
- Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem is létezhetnénk.
- Nem látom sehol. Szerintem nincs is ilyen.
- Pedig néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat. Én akkor is hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!
Szóval akkor vár-e minket valami vagy Valaki a halálunk után? Az én válaszom is: igen. Bizonyítani ugyan nem tudom, mégis így hiszem. Megértem, ha te nem hiszel nekem. De vajon - magadon kívül - tudnál-e hinni bárkinek?
Mondjuk valakinek, aki nem csak egy picit, hanem több napig halott volt, és onnan jött vissza elmondani az igazságot?